A Magyar Szocialista Párt – bár akkor nem használták ezt a kifejezést – baloldali néppártként definiálta magát az első szabad választások előtt. Önképe szerint a bérből és fizetésből élők érdekeit védte, a dolgozói tulajdonlás híve volt, ellenezte a közszolgáltatások anyagi forrásainak visszafogását és a hátrányos társadalmi helyzetben lévőket érintő megszorításokat.

Ennek az önképnek 1990-ben nem sikerült megfelelni. A magukat baloldalinak valló szavazóknak csak az egyharmada voksolt az MSZP-re (GAZSÓ–STUMPF, 1998, 291.), kétötödük pedig egyáltalán nem is szavazott (GAZSÓ, 1997, 84.). 1990-ben a választáson részt vevő volt MSZMP-tagok 60%-a szavazott az MSZP-re (BRUSZT–SIMON, 1994, 796.). Az már ekkor látszott, hogy bár az egykori állampárti tagság fokozza az MSZP-re szavazás valószínűségét, más tényezők szintén befolyásolják a szavazók preferenciáit, még ebben a körben is. 1990-ben a „felső szolgáltatói osztály” az átlagosnál háromszor nagyobb valószínűséggel voksolt az MSZP-re (RÓBERT, 1999, 85.).

A munkások körében még a „munkáspártinak” igazán nem mondható SZDSZ-nél is kevesebb szavazatot kapott az MSZP, aminek eredményeként minden más pártnál „értelmiségibb” karakterűvé vált. Ehhez az egyoldalúsághoz valószínűleg hozzájárult a baloldali szavazók egy részének 1990-es távolmaradása. Ezt a magyarázatot megerősíti a nem szavazó csoportokra vonatkozó szociológiai jellemzés is: a baloldali attitűd és a választásoktól való távolmaradás társadalmi háttere azonos volt. Vélhetően a magukat baloldalinak tartók közül nagyrészt éppen az alacsonyabb társadalmi státusúak nem szavaztak 1990-ben, miközben az aktív baloldali szavazók voksai szétszóródtak a többi párt között. Különösen az 1994-es adatokkal összevetve válik majd láthatóvá, hogy az MSZP potenciális szavazóinak egy része 1990-ben senkire sem szavazott. Már ekkor jellemző azonban, hogy a meglévő szavazótáboron belül a felsőfokú és a legfeljebb alapfokú végzettségűek felülprezentáltsága.

A következő két évben az MSZP helyzete igen kevéssé módosult. Támogatottsága az összes választókorú körében 1992 végéig 4–7% között ingadozott. A szavazótábor összetétele sem változott ebben az időszakban, talán még zártabb is lett: lakóhely szerint a fővárosiak részarányának növekedése figyelhető meg, a generációk körében továbbra is a középkorúak és a még idősebbek aránya kiemelkedő – a 65 év felettiek jelenléte erősödött –, az iskolai végzettség tekintetében pedig az egymástól legtávolabb eső csoportok, a diplomások, illetve a 8 osztállyal sem rendelkezők aránya szembetűnő.

Az 1990-es választáson világossá vált, hogy az MSZP teljesen magára maradt. A demokratikus ellenzék eleve az állampárttal szemben fogalmazta meg önmagát, de míg Antall József 1989 októberében nem látta realitását az MSZP nélkül egy új nemzeti kormánynak, addig 1990 elején már kizárta az együttműködés lehetőségét. Emellett egyedül az MSZP-t sújtotta, hogy a pártszervezetek kiszorultak a munkahelyekről, hiszen csak az elődpártnak voltak ilyen szervezetei. Az MSZMP-tagok 95%-a nem jelentkezett át az MSZP-be. A remélt tömegpárt tehát nem jött létre, ellenben az MSZP egyedül ülhetett a szégyenpadon. Két kérdés merült fel az első szabad választás után az MSZP kapcsán. Hol az MSZP helye a létrejövő politikai rendszerben és a pártrendszerben? Ki határozza meg az MSZP helyét: saját maga vagy politikai ellenfelei?

A szocialisták 1989–1991-ben nagy hangsúlyt fektettek történelmi szerepük tisztázására, ez azonban felemás eredménnyel járt, és valószínűleg nem is járhatott mással. Az alapító kongresszuson kiadott programnyilatkozatban elhatárolódtak „a bűnöktől, a tévesnek, hibásnak bizonyult elvektől és módszerektől”, egyúttal kinyilvánították, hogy az új párt „az MSZMP-n belüli reformtörekvések örökösének tekinti magát”. A párt „a sztálinizmus és neosztálinizmus valamennyi változatát” elutasította, ezekkel szemben a demokratikus szocializmus megvalósítását tűzte ki célul. Az MSZP ekkor és még sokáig a vegyes tulajdonra építő gazdaság híve, és az indulásnál fontosnak tartja leszögezni, hogy a vegyes tulajdonon alapuló piacgazdaság „nem jelent visszatérést a kapitalizmushoz” (MSZP, 1989, 579.). Másutt részletesen felsorolják, hogy a magyar szociáldemokráciát és munkásmozgalmat, a Galilei Kört, a Márciusi Frontot, a népi mozgalom balszárnyát, az 1945 utáni Szociáldemokrata Pártot, a Magyar Kommunista Párt demokratikus erőit (!), 1956 szocialistáit, Nagy Imrét és az 1960-as években kibontakozó reformmozgalmat tartják előzményüknek, mert ezek küzdelmei vezettek oda, hogy „az újjáalakult Magyra Szocialista Párt a teljes rendszerváltás mellé állt” (MSZP, 1990b, 765.). Az 1990-es Még nem késő! című dokumentum szerint az MSZP „politikai értelemben nem utódja, nem örököse” az MSZMP-nek, „akkor sem, ha tagjainak jelentős része tagja volt” az állampártnak. Az állásfoglalás szerint az MSZP-t az MSZMP belső ellenzéke hozta létre. Ez egyértelmű utalás a reformkörök 1989-es szerepére, a vezetői posztról akkor már fél éve menesztett Nyers Rezső pedig valóban hosszú mellőzést volt kénytelen elszenvedni az 1970-es évek elejétől az 1980-as évek végéig.

Ezekből a megfogalmazásokból is érződik azonban, hogy a múlthoz való viszony nem rendezhető néhány mondatban. Minden politikai pártnak joga van ahhoz, hogy megnevezze azokat a történelmi hagyományokat, amelyekhez kötődni kíván, s az indulásnál megkülönböztesse magát az olyan irányzatoktól, amelyekkel nem vállal közösséget. Jól érzékelhető a szövegekben a bocsánatkérés kerülése: az MSZP eszmei és politikai értelemben elhatárolódik a sztálinista politikától – a bocsánatkérés viszont annak elismerését jelentené, hogy köze van a legsötétebb évek politikájához. Problémát jelentett ugyanakkor, hogy a párt új elnökének nem volt reformkörös múltja, viszont az 1956-os forradalom harcaiban a Kádár-rendszer mellé állt. Esetében tehát nehéz volna azt állítani, hogy az MSZMP belső ellenzékéhez tartozott. Más vezetőkre is igaz, hogy nem a belső ellenzéki hevület, hanem inkább a józan politikusi számítás vitte őket az MSZP-be: pontosan látták, hogy ami volt, nem folytatható, a demokratikus politikai rendszerben azonban helye lehet egy baloldali pártnak. Emellett, nem alábecsülve a reformkörök történelmi szerepét, az ő ellenzékiségük nem egészen ugyanazt jelentette, mint a demokratikus ellenzék tagjaié, akik egzisztenciájukat kockáztatták már az 1970–1980-as években, és gyakori rendőri zaklatásnak vagy folyamatos megfigyelésnek voltak kitéve. A reformkörökhöz történő csatlakozás egy képlékeny helyzetben bátor és fontos szerepvállalás volt. Ám mégiscsak az állampárton belül történt, annak hanyatlása idején – ami a személyes kockázatot radikálisan csökkentette –, az állampárt demokratizálásának, egyúttal a felette gyakorolt kontroll átvételének, azaz a politikai hatalom megőrzésének szándékával.

* * * * *

MODERNIZÁCIÓS ÖRÖKSÉGÜNK

(Részlet Balázs Péter: Magyarország és Európa című könyvéből.)

b1022_200

Magyarország modernizációját az EU-csatlakozás történelmi esélye a XX. század végén csonka és zavaros állapotban találta. Örökségünk e tekintetben számos kísérletből épül fel, összességében tarka és ellentmondásokkal terhes. Ezt az örökséget először is hősies és világra szóló kitörési próbálkozások jellemzik, jelenünket is meghatározza az 1848-1849-es szabadságharc és az 1956-os népfelkelés kimenetele. Ezek célja – több más kísérlethez hasonlóan – a kiszakadás lett volna egy tágabb birodalmi keretből és nemzeti önállósulás, ám a túlerővel szemben rendre elbuktak. A külvilág rokonszenvvel követte a szabadságért vívott küzdelmeket, sajnálattal vette tudomásul a bukást, segítséget azonban nem nyújtott, mert általában többre értékelte az európai status quo biztonságát, mint a magyar függetlenségi harcok célba juttatását. Az 1918-1919-es forradalmak is elsősorban a modernizációs átalakulásról szóltak, miközben a nemzeti szuverenitás szűkülő kereteit is feszegették. A Tanácsköztársaság szembeszállt a nagy- és kisantant területrabló törekvéseivel. Ekkor különösképpen hiányzott az oly nagyon szükséges nemzetközi támogatás, a magyar igényeket szinte senki sem pártolta, annál többen álltak szemben velük.

Az első világháborút követő forradalmak politikai csapongásai rövid idő alatt is fényesen illusztrálták a magyar modernizáció egyik fontos jellegzetességét: a nyugati és a keleti hatások közötti hánykolódást. Károlyi Mihály nyugati irányultságú polgári forradalmára Kun Béla keleti típusú, totalitárius kísérlete következett, ám egyik sem hagyott mély nyomokat maga után a magyar társadalomban. A keleti és nyugati modellek jelenléte a magyarság földrajzi elhelyezkedéséből következik (hasonlóan a lengyelek, románok stb. pozíciójához). Ez a fajta bipolaritás végig kísérte a magyar modernizációt, valódi választásról azonban ritkán volt szó, mert hatalompolitikai szempontból vagy az egyik, vagy a másik szomszéd birodalom (Habsburg, német, szovjet) terjeszkedése határozta meg a lehetőségeket. Az adott nemzetközi hatalmi beágyazottság az autonóm, nemzeti úttal szemben kínált modernizációs alternatívát. Bizonyos történelmi távlatból azt kell mondani, hogy a szuverén modernizáció útja a magyarság – és sorstársai – számára többnyire járhatatlannak bizonyult, az elméletben létező két további integrációs megoldás, a „nyugati”, vagy a „keleti” közül pedig rendszerint csak az egyik volt elérhető. A valódi rendszerválasztás esélye csak rövid időszakokban csillant fel: ez volt a helyzet az első világháború végén, a második világháború utáni kurta koalíciós időkben és az 1956-os forradalom napjaiban, ám a külpolitikai kényszer minden alkalommal gyorsan eldöntötte a helyzetet.

Összességében tehát Magyarországon elméletben három megoldás küzdött egymással: az egyik a nyugati integrálódás, a másik a keleti beágyazódás, a harmadik az önálló, szuverén modernizáció. A szuverén megoldáshoz azonban soha nem volt meg a szükséges saját politikai-katonai erő, illetve a nemzetközi támogatás. Az adott geopolitikai konstellációban a magyar függetlenségi harcok bukásra voltak ítélve, elsősorban a kellő külpolitikai háttér hiánya miatt. Ezek után a „nemzeti” akarat és törekvés, jobb híján, felsorakozott az egyik vagy a másik integrációs rendszer pártján és azt kiáltotta ki hazafiasnak. A magyar modernizáció csapongásai valójában függőségcseréket tükröztek. Ismeretes például, hogy a Habsburgok ellen vívott függetlenségi harc 1949-es bukása után egyes magyarok az orosz cárnak is felajánlották a koronát, amiből egy keleti birodalmi beágyazódás következett volna, végül azonban Deák kiegyezett Béccsel és a nemzet békésen elfogadta az osztrák fennhatóságot, amely ellen alig két évtizeddel korábban még vérét ontotta. A magyar függetlenség elérésére, amelynek politikai szinonimáját akkor a semlegesség képviselte, 1956-ban sem volt reális esély. Ugyanakkor a nemzeti szabadságharc mellett polgárháború is zajlott, ahol a nyugati és a szovjet modernizáció hívei lőttek egymásra. A megszállók hatalmas katonai túlereje az utóbbi javára billentette a mérleget, még mielőtt az országon belüli konfliktus eldőlt volna.

A modernizációs célú kitörési kísérletek elfojtását Magyarországon hosszabb konzervatív időszakok követték. A lázadásáért járó megtorlást rendre olyan vezéralakok hajtották végre, akik nem sokkal később a lefojtott béke és a nyomában kisarjadó prosperitás patriarchális figuráivá váltak. Ferenc József és Kádár János birodalmi hovatartozása egyértelmű volt. Horthy érdekessége, hogy a monarchiából jött, lepaktált az Antanttal, azután a német Harmadik Birodalom oldalára kormányozta az országot. Ezek a hosszú és kényszerű békekorszakok az elmúlt másfél évszázad nagy részét, közel kétharmadát teszik ki. Örökségük egy erősen konzervatív, a nemzeti és a tágabb pályák közötti választás tekintetében zavart és bizonytalan magatartás. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy Magyarország, illetve a magyarság azokban az időszakokban haladt sikeresen a modernizáció útján, amikor egy szélesebb dimenziójú, integrált politikai és gazdasági rendszernek képezte dinamikus részét. Ilyen időszak volt már II. József francia ihletésű, „modern” uralkodása, azután a XIX. században a reformkor, majd különösen az 1867-es kiegyezést követő félévszázad és egy ideig (az 1973-as első olajválságig) a szovjet típusú modernizáció, jó pár korrekció (1956, 1968) árán.

Mindeközben rendszeresen vitáztak és megütköztek egymással egyrészről az önálló („magyar”, „nemzeti”) modernizáció tábora, másrészről a különféle integrált megoldások hívei. Hazai politikai támogatást és népszerűséget általában a nemzeti törekvések élveztek, tényleges társadalmi és gazdasági eredményeket azonban az integrált megoldások hoztak. A fentiekben vázolt tünetegyüttesből következik, hogy azok a nemzeti modernizációs célok és utak, amelyeket a magyarok nagy többsége legszívesebben követett volna, rendre elbuktak. Ezzel szemben a sikerrel megvalósult korszerűsítési periódusok kevésbé voltak népszerűek, sőt olykor idegen beavatkozásnak tűntek. A képlet úgy állítható fel, hogy a fejlődés gyorsítását célzó szuverén, de legalább is a szuverenitás határát súroló próbálkozások általában nem jártak sikerrel Magyarországon, a valódi haladás korszakai viszont nem párosultak a nemzet szuverenitásával. Ezért azután a konkrét politikai gyakorlatban hiányzott a nemzet teljesítményei és sikerei mellől az ezeket kiváltó és megalapozó szuverén döntés, a rá következő önálló végrehajtás, majd pedig az eredmények politikai értékesítése és beépítése a szuverén nemzeti történelembe. Ez a kettősség, amely természetesen nemcsak a magyarság sorsára jellemző, kétségkívül élesztette és táplálta a „nemzeti-kozmopolita”, „népies-urbánus” és más hasonló elnevezésekkel leírt dichotómiát. Ez a fajta okszerű kettősség nemcsak mérgezi a közéletet Magyarországon, hanem gátolja a modernizáció beteljesítését, a szuverén tudatú demokrácia meggyökerezését is, amire viszont alighanem az EU-tagság kínálja az utolsó esélyt. Egyébként anakronizmusnak tűnhetnék a XXI. század küszöbén egy eredendően XIX. századi folyamat – a modernizáció – „utolérése”, ám mégsem az, mert a magyar modernizációs ficamok utókezelésére éppen a vázolt probléma miatt nagy szükség lenne.

* * * * *

AZ ÚJSÁGÍRÁS FORMÁLÓDÓ NORMARENDSZERE

(Részlet Cieger András: Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán, 1867-1918 című könyvéből.)

b1014_200

A botránysorozat fontos szerepet játszott a hazai újságírás fejlődésében is. A képlékeny, sok tekintetben átmeneti politikai helyzetben, a belpolitikai erőviszonyok átrendeződésének évtizedében (hozzávetőleg az 1870-es években) átalakult a magyar sajtópaletta is. Nőtt a politikai lapok előfizetőkért folytatott versenye, miközben színre lépett egy új újságírói nemzedék is, amely ugyan nem volt független a pártpolitikától, de kevésbé tisztelettudó, bátrabb, időnként azonban demagóg és kíméletlenül éles hangot ütött meg. Az egyaránt 1879-ben induló Magyarország és a Függetlenség újságírói helyesen észlelték, hogy a korrupciós botrányok napirenden tartásával – és az azt követő párbajokkal, sajtóperekkel stb. – egy csapásra ismertségre és természetesen számos előfizetői megrendelésre tehetnek szert.

„A kisbirtokosok földhitelintézetének botrányai éppenséggel a Függetlenség megindításakor merültek föl. […] Suttogták mindenfelé, hogy a kormánynak a tönk szélén álló emberei hogyan markolnak minden biztosíték és fedezet nélkül az intézet pénztárába. Végre is a jégvár összeroppant a déli szél fuvalmára. Ezt a déli szelet a Függetlenség fújta az intézetre. A többi lap nem merte bolygatni a „kényes ügyet”. […] Természetes, hogy a Függetlenség nem kímélt senkit.”

Így emlékezett vissza Verhovay, aki szerint a többi újságíró hallgatását megvásárolták az ügyben kínosan érintettek. A hatalom által megrontott újságíró-társadalomról rajzolt kép terjesztése – amelyet esetenként sikerült is alátámasztani például a különféle hírlapírók Végh Ignáchoz intézett pénzkérő leveleivel – persze arra is alkalmas volt, hogy éles határvonalat húzzon a régi, elhasználódott és az új típusú, úgymond az ország valós problémáit bemutató újságírás közé. Nem kímélték az ellenzéki újságírás terén komoly érdemeket szerzett, ám 1875 óta kormánypártivá lett író-politikust, Jókai Mórt sem. Herman Ottó könyörtelenül olvasta Jókai fejére, hogy ítélőképességét a kormánypolitikusokhoz fűződő szoros viszonya végzetesen elhomályosította, hangja már nem képviseli a közvéleményt:

„Tedd kezedet a szívedre, s valljad be, hogy régen elvontak téged is a magyar nép közeléből; te régen nem tartád már kezedet a magyar nép szívén, s így nem ismered annak mai lüktetését. Mert bevontak téged is a hatalom csillogó körébe, körülvettek téged is azok a sima, csillogó bőrű sikló alakok”.

Ugyanakkor e botrányok bizonyos mértékig alkalmat kínáltak a lassanként önállósuló újságíró szakma számára olyan általánosabb kérdések felvetésére is, mint például a sajtónak a politikához fűződő viszonya, az újságírás etikája, a sajtószabadság és a magánélet szentségének konfliktusa vagy éppen a közös hírlapírói érdekérvényesítés lehetőségei. A kormányhoz lojális A Honban Salamon Ferenc például úgy vélte, hogy az ellenzéki lapok szereptévesztésben vannak, ugyanis újságíróik rendőrnek, sőt bírónak képzelik magukat. Nyomoznak a politikusok után, magánéletükben vájkálnak és ítéletet mondanak felettük. A magánügyek kiteregetése addig nem jellemezte a magyar újságírást. „Ti a nyilvánvaló dolgoknak nem hogy alapos magyarázatára, de a szemmel láthatók hű leírására sem vagytok képesek.” – háborgott Salamon és „szellemi méregkeverőknek” nevezte ellenzéki kollégáit. A Magyarország válaszában azonban úgy érvelt, hogy a magánélet szentsége ugyan fontos elv, de egy közhivatalnok esetében nem lehet rá hivatkozni, mert a feddhetetlen előélet az állami szolgálat előfeltétele. A lap visszautasította Salamon leckéztető modorát, mondván a kormány félhivatalos lapjának, a Budapesti Közlönynek a szerkesztőjeként „ön nem szabad ember, önnek nem lehet véleményét kockáztatni, ön a kormány fizetett embere, s mint ilyen csak arra kérjük: legyen jövőben szerényebb!”

Jókai Mór is úgy vélte, hogy nem feladata az újságoknak a hajsza a politikusok ellen, ugyanakkor a politikusok esetleges erkölcstelen tettei nem rendezhetők párbajokkal. Azt javasolta, hogy a magyar törvényhozás mindkét háza alakítson becsületbíróságot, ahol minden honatyának időről időre számot kellene adnia vagyonosodásáról. Az ügyeket tehát maga is az eliten belül kívánta volna elrendezni, azaz végső soron egyfajta békés önbíráskodásra tett javaslatot.

Jókai magatartása a botránysorozat későbbi szakaszában is izgalmas. Verhovay súlyos sebesülése után egy nyílt levél megjelentetését kezdeményezte, amelyben a politikai lapok szerkesztői – pártállástól függetlenül – közösen a sajtószabadságot ért jogtalan támadás miatt tiltakoznak. Jókai nem volt könnyű helyzetben, hiszen a kormánypárt befolyásos képviselője és lapszerkesztője volt, egyúttal pedig Tisza személyes lekötelezettje (gondoljunk kifizetett adósságaira). Ugyanakkor köztiszteletben álló író is, akinek alakját a közvélemény jelentős része 1848 eszméivel kapcsolta össze. Saját helyzetét így látta:

„Én, midőn a sajtószabadságról van szó, magam is, künn, a házon kívül író lévén, akármiféle rendszabályt, mely a sajtó megszorítására szolgálna; minden tehetségem szerint ellenezni fogok. Mint képviselő azonban nemcsak a szabadságot, hanem az állami érdekeket is megvédelmezendőknek tartom. S midőn kívánom azt, hogy ezzel a szabadsággal mindenki élhessen, egyúttal megkövetelem azt is, hogy azzal senki vissza ne éljen.”

Jókai e kettős szerepének úgy próbált megfelelni, hogy felhasználva nimbuszát, közvetítő szerepre vállalkozott (nem tudható, hogy Tisza mennyire ösztönözte ebben): egy újságíró egylet alapítására tett javaslatot „a magyar hírlapirodalmi hang méltóságának megóvása, másrészt az időszaki sajtó szólásszabadságának megvédelmezése” céljából. Az alapszabály-tervezet indoklása szerint:

A „kölcsönös eszmecserék és személyes érintkezés által szükségképpen ki kell fejlődni egy viszonylagos megbecsülésnek a hírlapírók között, mely az irodalmi hang méltóságát emelni, a viták túlhajtott modorát csillapítani fogja, a méltányosság érzetét a pályatársak iránt, az igazságosságot a közönség iránt megszilárdítandja, s midőn az ezektől eltérő irányzatoknak megorvoslására módszereket nyújt, egyszersmind solidaris föllépésével védelmet tart fenn minden hírlapírónak, ki a közügy érdekében, az igazság felderítésében fáradozik, minden bárhonnan jövő megfélemlítés és zaklatás ellen.”

Jókai igyekezett intézményes keretek közé szorítani a külső és belső konfliktusok kezelését, mindezt úgy, hogy az egyesületet az erkölcscsősz szerepével ruházta fel. Az alapszabályok értelmében ugyanis az egyletnek csak kifogástalan jellemű újságíró lehetett a tagja, az újságírók magatartásával és cikkeik modorával kapcsolatban pedig egy 12 vagy 24 tagú bírálóbizottság volt hivatott dönteni. A testület egyrészt külső panaszra vizsgálódhatott (például arról döntött, hogy az újságírónak kell-e elégtételt adnia, azaz párbajozzon-e), másrészt hivatalból is eljárást indíthatott, éppen ezért az egyesületbe belépő újságírók és szerkesztőségek kötelesek voltak írásaik, lapjaik egy-egy példányát az egyleti könyvtárnak megküldeni.

A Hírlapírók Egyesülete február elején alakult meg, Jókait elnöknek választották, az elnökségben azonban nem kaptak helyet ellenzéki lapok újságírói. A tagok egy része, az újságírói pálya önállósodásának újabb állomásaként hamarosan létrehozta a szociális öngondoskodásnak a korszakban legfontosabb intézményét, egy saját nyugdíjintézetet. Ugyanakkor például a Függetlenség újságírói távolmaradtak az egyesülettől, mert nem békéltető intézményt láttak benne, hanem modern kori cenzúrahivatalt. A sajtószabadság őrének továbbra is az esküdtszékeket tekintették.

A januári utcai tüntetéssorozat véres eseményei, valamint Zichy-Ferraris Viktor május végi tragikus halála az újságírók felelősségére is ráirányították a figyelmet. A Függetlenség cikkei például a fővárosi zavargások napjaiban az utca hangjára hivatkozva már a küszöbön álló forradalmat emlegették, és az 1789-es franciaországi eseményeket idézték fel. A lap leközölte Pósa Lajos versét is, amely Petőfi Dicsőséges nagyurak c. költeményének érezhető hatását viselte magán. A szerző semmittevőknek, gyilkosoknak nevezi az úri osztály legtöbb tagját, és öngyilkosságra szólítja fel őket. Jókai sietett figyelmeztetni ellenzéki kollégáit, hogy könnyen kicsúszhat kezükből az irányítás, hiszen az utcai csőcselék nem a nagy (és viszonylag drága) politikai lapokra hallgat, „a nép a képes lapocskákból meríti a hangulatot”, éppen ezért kell minden politikai erőnek felelősségteljesen viselkednie. A Függetlenség újságírói csak néhány nap múlva gyakoroltak önmérsékletet, amikor egyrészt elutasították a „szocialisztiko-kommunisztikus” lázítás vádját, másrészt a vandalizmus helyett a tiltakozás törvényes lehetőségét, a népgyűlések szervezését ajánlották olvasóik számára.

Zichy halálakor az újságíró egylet elnöki tisztét betöltő Jókai egyértelműen az ellenzéki lapokat és a pártpolitikai okokból felkorbácsolt indulatokat okolta a tragédiáért:

„A féktelen, zabolátlan sajtó s a véresszájú pártszenvedély játssza itt a főszerepet, az az elvadult pártszenvedély, mely túltesz még azon is, mit Észak-Amerikában az elnökválasztások alkalmával tapasztalni lehet.”

Az ellenzéki újságok ezzel szemben a korrupt rendszer áldozatának, az egymással küzdő elitcsoportok által a nyilvánosság elé állított bűnbaknak tekintették a jellemhibákkal is rendelkező arisztokrata politikust. Jobban bűnhődött, mint megérdemelte, halála „iszonyú tükröt tart egy bűnös társadalom arca elé” – vélekedett a Magyarország. A botrányt kirobbantó, ám időközben az újságírástól átmenetileg visszavonult Asbóth János pedig határozottan visszautasította Jókai félig-meddig kimondott azon vádját, hogy ő okozta volna Zichy halálát: ő éppen újságírói hivatástudata miatt és az ország sorsáért aggódó felelősségérzetből ragadott tollat és járt utána egy bírósági tárgyalás közben elhangzott állításoknak.

A botránysorozatból a kormányzat is levonta saját következtetését: lépéseket tett a sajtószabadság megszorítására. Egyfelől sajtópereket indított a botrányokat éles hangon tálaló ellenzéki lapok ellen, másfelől megkísérelte a sajtóra vonatkozó jogszabályok szigorítását. Tavaszra világossá vált azonban a kormány számára, hogy a bírósági tárgyalásokkal nem érhet célt. Az ügyészség statisztikája ugyanis azt mutatta, hogy a perek egy jelentős részében az esküdtszékek felmentették az ellenzéki újságírókat, de ahol elmarasztaló ítéletet hoztak, ott is csak enyhe büntetéseket szabtak ki. Ráadásul a perek és a róluk készített hírlapi tudósítások csak tovább rontottak a kormány megítélésén. A kormánypolitikusok ezért úgy látták, hogy módosítani kell a hatályos sajtótörvényt (1848. évi XVIII. tc.), ugyanakkor körükben is vita folyt arról, hogy a szóban forgó alaptörvény milyen mértékű korrekciójára is lenne szükség. Pauler Tivadar igazságügyi miniszter naplójában ezt olvashatjuk:

„[…] este minisztertanács: a sajtó elleni szigorúbb rendszabályokról szólanak, én csak a colportage [a lapok árusításának] megtiltása mellett vagyok, tovább nem mennék; a többi tovább is szeretne menni és lapfelfüggesztési jogot adni a belügyminiszternek vagy minisztériumnak”.

Kínálatunk

Hirdetés

Partnereink

Kosár tartalma

Sajtószoba